A rendhagyó születésnapi ajándék

Gyermekkorom óta a betűk bűvöletében élek. Jól emlékszem rá, hogy mennyire élveztem a kisiskolás éveket, amikor az érdekesebbnél érdekesebb betűkkel, számokkal ismerkedhettem meg. Így visszaemlékezve azt kell mondanom, hogy kicsit magamnak való gyerek voltam. Nyaranta imádtam a házunk udvarán álló cseresznyefa alatt ülni, és elmélyedni a színes borítójú, rejtélyes könyvekben, amelyeknek minden lapja valami újat hozott, tanított. Mindig is az volt a véleményem, hogy nincsenek rossz könyvek, így mindent végig kínoztam, még ha mérhetetlenül unalmas is volt. Ott ücsörögtem tehát a hatalmas fa alatt, és rendszerint csendben osontam hátra a kertbe, amikor a szomszéd kislány játszani jött hozzám. Nem az volt a problémám, hogy nem kedveltem a Laurát, a velem egykorú lányt, csak egyszerűen ő nem szeretett olvasni, és emiatt engem sem akart hagyni. Rengetegszer bújtam el tőle, egyszerűen amiatt, hogy tovább olvashassam a könyveimet. Sosem sikerült egy hullámhosszra kerülnünk, így nem is alakult ki tartós barátság közöttünk.

A legjobb barátnőmmel, Katával, sokkal később, a középiskola vége felé találkoztam egy könyvtárban. Mindketten kétségbeesetten kerestünk egy regényt, méghozzá ugyanazt. Mivel nem sikerült megtalálnunk, beültünk egy kávézóba, és talán már az első pillanattól barátok lettünk. Könnyen akadt témánk, nagyon jól megértettük egymást. Sajnos az egyetem után azonban különváltak útjaink. Kata Pécsre költözött, én pedig Budapesten maradtam. De szerencsére ennek ellenére is sokat tudunk találkozni, mivel a barátnőm egy budapesti újságnak dolgozik, pécsi tudósítóként. A munkaügyek, megbeszélések miatt havonta többször fel kell utaznia Budapestre, és rendszerint az én lakásomban száll meg.

Néhány hónapja azonban feldúltan érkezett meg hozzám. Kétségbeesetten kezdte mesélni, hogy besokallt a sok utazás miatt, és komolyan elgondolkodott rajta, hogy bár nagyon szereti az állását, munkát vállt. Katának van gépjárműve, azonban autóval is elég hosszú az út, főként mivel a fizetős utakat elkerüli.

A barátnőm kijelentésétől nagyon megijedtem. Féltem, hogy évente csak néhányszor fogunk ezután találkozni, majd szépen lassan megszűnik a barátságunk. Mindenképp ki akartam találni valamit, amivel meggyőzhetem róla, hogy elvesse ezeket a gondolatokat.  

Közelgett Kata születésnapja, így elkezdtem az ajándékon törni a fejem. Ekkor ugrott be valami, ami mind ajándékként, mind a budapesti utak megkönnyítéseként megállja a helyét. Rendhagyó meglepetésként magyarországi autópálya matricát vásároltam az én barátnőmnek.

Kata egyáltalán nem szeret vezetni. Elmondása szerint mindig attól retteg, hogy valakiben, vagy saját magában kárt tesz. Emiatt az a megrögződése, hogy kilencvennél többel nem közlekedik, így nagyobb biztonságban érzi magát. Számomra ez felfoghatatlan, mivel én imádok száguldozni. Emlékszem, amikor először hajtottam fel az autópályára úgy éreztem magam, mintha egy videójátékban lennék. Vezetés közben mindig hangoskönyveket hallgatok, így rendszerint a vezetés számomra csupa kikapcsolódás. Ezt az érzést szerettem volna valahogy átadni a barátnőmnek a születésnapi ajándéka által.

Ahogy arra előre számítottam, Kata nem fogadta kitörő lelkesedéssel a magyarországi autópálya matricát. A kezdeti mosoly percek alatt az arcára fagyott. Próbálta leplezni a csalódottságát, azonban ez egyáltalán nem sikerült neki.

Néhány hét múlva viszont ráébredt, hogy milyen hasznos is az ajándékom. A legközelebbi útján, ahogy azt gondoltam, rászánta magát, és az autópályáról közelítette meg Budapestet. Féltem tőle, hogy épségben érkezik-e meg, azonban a kétségeim hamar szertefoszlottak, amikor megláttam a magabiztos mosolyát. Bár már több mint öt éve van jogosítványa, most lépte át először a bűvös százat, és önmagát is meglepte azzal, hogy mennyire élvezte a nagyobb sebességet.

Kata azóta, ha teheti, csak az autópályán közlekedik. A magyarországi autópálya matricából már megvásárolta az évest. Munkahelyet pedig szerencsére nem váltott, így a közöttünk lévő szoros barátság sem gyengült.